Az utolsó szamuráj
(Takeda Sogaku)

Az aizui temetőben szomorú fiatalember térdel családja sírjánál. Egyetlen hozzátartozója sem maradt: valamennyien elestek a város védelmében. A gyászoló ifjú önmagát vádolja: az ostrom idején Kyotóban volt a nagybátyjánál, ezért nem lehetett a családja mellett a válságos órákban. A túlélők valamennyien igyekeznek eltitkolni előle az igazat, mert attól tartanak, hogy elkeseredésében öngyilkosságot választaná. A kegyetlen vérfürdő részleteit csak évek múltán mesélik el neki.
Az ifjú még csak 17 éves, de már mestere a jiu-jitsu küzdőművészeteknek, s szinte minden idejét a daitoryu-aikijitsu tanulmányozásának szenteli. Ezt az iskolát a Genji (Gendzsi) család alapította. A városért vívott harcban valamennyi mester és tanítvány odaveszett, így a szerencsés véletlen folytán életben maradt fiatalember az aikijitsu egyetlen túlélő képviselője. Az emberek meghalhatnak, az eszmének azonban élnie kell. Ezért határozott úgy Takeda Sogaku, hogy nem követi családtagjait a halálba, hanem a tradíciók megőrzésének szenteli magát. Ha lélekben halott is, élnie kell, hogy elődei munkáját folytassa, s egy napon bosszút álljon értük. Esküt tesz a Mushashugyo (musasugjo), a Budo (harci művészetek) szent könyve előtt, hogy hű lesz és marad szamuráj ősei szelleméhez.
Bár a frissen hatalomra lépett Meiji császár egyik rendeletében minden olyan dolgot és szokást megtilt, mely a múltra, különösen a szamurájokra emlékeztet, Takeda Sogaku a külső nyomással dacolva életét a modern kor utolsó szamurájaként éli. Reggelenként fehér gyakorlóruháját, a "keiko-gi"-t ölti fel, melynek hátát családja címere díszíti. A ruha alatt a derekát különleges betét védi: vastag réteg rizspapír, mely némi védelmet nyújt a kardvágások ellen, s ha átmetszik vagy döfik is, a "ki" nem illan el azonnal, a belek nem omlanak ki, s egy darabig még tovább harcolhat. Öltözéke a fegyverek valóságos arzenálját rejti. Miután a hagyományos kard viselése tilos, két tanto-t (tőrt) hord állandóan magánál. Az egyiket a mellén feszülő szíj tartja, a másik a jobb lábszárához van erősítve. Egy meglehetősen szokatlan legyező egészíti ki felszerelését. Ez a látszólag ártalmatlan eszköz acélpengékből összeállított gyilkos fegyver, mely borotvaként vág. Rafinált fegyverzetének utolsó darabja egy vasból készült, acélozott hegyű sétapálca, a végén nehéz ezüstmarkolattal. Takeda mester ránézésre úgy fest, mint bármelyik tisztességes, békés polgár, aki a törvényes rendet tiszteli, s annak intézményeit elfogadja. Ruházatát természetes könnyedséggel viseli, a figyelmes szemlélő csak ülés közben vehetne észre némi kényszerű merevséget.
Miután így felkészült, évek hosszú során át edzi magát lankadatlan türelemmel különleges fegyverzetének gyors és biztos használatára, küzdőművészete fogásainak tévedhetetlen alkalmazására. Végül eljön a nap, amikor üt a bosszú órája. Megtorló hadjáratának egyes állomásai kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Egymás után bukkannak rá az egykori vérfürdőben résztvevő tisztek megcsonkított, feldarabolt holttestére. Hiába minden elővigyázatosság: az esténként szálláshelyükre tartó katonák előbb-utóbb találkoznak az utolsó szamuráj bosszújával, s akkor nincs számukra kegyelem.
Takeda Sogaku, az egykor előkelő shi (harcos, lovag) kaszt kései tagja, őseihez hasonlóan a harcot tekinti kizárólagos életcéljának és egyetlen feladatának. Mivel nem tudja és nem is akarja rászánni magát, hogy a többi közönséges halandóhoz hasonlóan dolgozzék, elhatározza, hogy iskolát nyit, és oktatni kezdi küzdőművészetét.
A volt szamurájok és tanítványai tudnak kettős életéről: A katonai rendőrség nyomozása során többször is gyanúba fogja, de nem tudnak bizonyítékot találni ellene, mert barátai segítségével mindig kifogástalan alibit tud felmutatni. Hírneve, s ezáltal tanítványainak, tisztelőinek száma egyre nő.
A katonai rendőrség tehetetlen. Hiába érzik gyanújukat megalapozottnak, bizonyíték hiányában Takeda Sogaku mindig kicsúszik kezük közül. Az utolsó szamuráj élete fő szabályának tekinti az óvatosságot, bizalmatlanságot. Ha látogatóba megy valakihez, először körbejárja a házat, a kertet, ellenőrzi valamennyi helységet. Még a beépített szekrények, benyílók, kamrák sem kerülik el éber figyelmét. Ülőhelyét mindig maga választja ki, s mindig úgy, hogy onnan szemmel tarthassa a be- és kijáratot, hogy ne lephesse meg senki sem. Az étkezés alatt érzékeny gyomrára panaszkodik, és nem fogad el semmi felkínált ételt. Ha nagy ritkán elhagyja otthonát, körültekintő biztonsági intézkedéseket tesz. Mindenekelőtt megbizonyosodik arról, hogy nem követik-e. Macskamódra jár a sötétben s gyanakvása sohasem alszik el. A katonai rendőrség, látva, hogy nem képes bíróság elé állítani, csapdát akar állítani neki, hogy titokban végezzen vele. De hogyan is lehetne egy ilyen embert meglepni? A kísérletek balul ütnek ki, s üldözőkből üldözött lesz mindegyik esetben. Az orgyilkosok az életükkel fizetnek, s a merényletek csak azt eredményezik, hogy Takeda Sogaku a modern eszmékkel szembeni ellenállás jelképévé válik. Barátai jó előre értesítik minden ellene irányuló tervről, s így sértetlenül kerül ki valamennyi veszedelemből. Telnek-múlnak a hónapok és évek, s a leszámolás egyszer véget ér. Takeda Sogaku bosszúját befejezi, és megérti, hogy hiábavaló lenne egyszemélyes háborút viselnie az időközben lassan megszilárduló császári hatalom ellen. Visszahúzódik egy vidéki parasztházba, melyet fanatikus hívei védelmeznek éjjel-nappal. Elhatározza, hogy hátralévő éveit az aikijitsu küzdőművészet tökéletesítésének és oktatásának szenteli.
Képességei valóban lenyűgözőek. Egyszer önhibáján kívül két ellenséges yakuza (bandita) banda véres összecsapásába keveredik. Ezek a hivatásos bűnözők a pusztakezes harc és a különböző fegyverek használatának a mesterei. Bár elmúlt 40 éves, szorongatott helyzetében nincs más választása, mint kiállni a harminc támadó ellen. Jó néhány szemtanú meséli, milyen pánikszerű menekülésbe kezdtek a szerencsés túlélők, amikor látták, hogyan osztja a halált az ismeretlen szamuráj. Ez a közjáték újra lehetőséget ad a rendőrségnek, hogy letartóztassák, és a törvény színe elé vigyék. Miután azonban áldozatai kivétel nélkül megrögzött bűnözők voltak, és ismét számíthat barátainak segítségére, megint csak sértetlenül csúszik ki rosszakaróinak karmai közül.
A mindennapos rendszeres edzések egyre keményebbé válnak. Tanítványaiból rendkívüli harcosokat kovácsol. Igen szigorú követelmények szerint válogat, s a legjobbakat testi és szellemi erejük maximumát követelő munkára serkenti. A tanítványok nála laknak, s a tanórák közt a mester birtokát gondozzák.
Már hatvanon felül jár, amikor Enkaluban, Hokkaido szigetén, a helyi fogadóban megismer egy 28 éves fiatalembert, aki rendkívüli hatást gyakorol rá (a fogadó egyébként azóta zarándokhellyé vált). Az öreg mester szakértő szeme azonnal felismeri az ifjúban a különleges tehetséget. Bemutatkozik, asztalához hívja, s rövid beszélgetés után életében először érzi, hogy ebben az ismeretlen fiatalemberben magával egyenértékűre bukkant. Öröm fogja el a gondolatra, hogy végre megtalálta méltó utódát. Azt javasolta újdonsült ismerősének, hogy költözzék házába, s legyen legkomolyabb tanítványa. A fiatalember szívesen fogadja az ajánlatot, s az idős mesterhez költözik. Öt nehéz, gyakorlással teli év után "memkyokaiden" lesz belőle Takeda Sogaku iskolájában, vagyis annak a címnek a büszke birtokosa, "akinek minden megadatott". A mester méltán bízott tanítványában. Az enkalui ifjú érett korára túlszárnyalta tanítóját, s egy önálló küzdőművészet megteremtőjeként minden idők egyik legnagyobb mesterévé vált.

A neve: Ueshiba Morihei, az aikido megalapítója.

(Gulyás Péter)