Terry Dobson, aikidó a tókiói földalattin

Ez a történet Terry Dobsontól származik, aki az Aikido és a konfliktusmegoldás mestere.
A szerelény csörgött és zötyögött Tokió külvárosain keresztül egy álmos tavaszi délután. A kocsink viszonylag üres volt -- néhány háziasszony gyerekeik kíséretében, egypár vásárolni indult öreg. Bámultam az unalmas szürke házakat és poros sövényeket.
Az egyik megállónál az ajtó kinyílt, és hirtelen a délutáni csöndet darabokra zúzta egy férfi erôszakosan ordítva, érthetetlen átkokkal. A férfi betántorgott a kocsinkba. Munkásruhát viselt, hatalmas, részeg és piszkos volt. Üvöltve egy csecsemôt tartó asszony felé csapott. Az ütés pörögve egy idôsebb pár ölébe küldte. Csoda, hogy meg nem sérült.
A pár rémülten felpattant, és a kocsi másik vége felé tülekedett. A munkás a menekülô idôsasszonyt hátba akarta rúgni, de elvétette amint a hölgy biztonságba menekült. Ez annyira dühbe hozta a részeget, hogy megragadta a fémrudat a kocsi közepén, és megpróbálta kirántani a pillérébôl. Láttam hogy a keze el van vágva és vérzik. A szerelvény elôrelódúlt, az utasok megdermedtek a félelemtôl. Felálltam.
Fiatal voltam akkor, mintegy 20 évvel ezelôtt, és meglehetôsen jó formában voltam. Nyolc órát aikidoztam egyfolytában majdnem minden nap az elmúlt három évben. Szeretek dobálni és birkózni. Tudtam, hogy könyörtelen vagyok. A baj az volt, hogy a harci képességeimet még nem próbáltam ki valódi küzdelemben. Mint aikido tanuló, nem küzdhettünk.
"Az Aikido," mondta a tanítóm újra és újra, "a megbékélés muvészete. Bárki aki harcot forgat a fejében, megtöri a kapcsolatát az Univerzummal. Ha uralkodni próbálsz az embereken, akkor már le vagy gyôzve. Mi azt tanuljuk, hogy hogyan oldjuk meg a konfliktusokat, nem pedig hogy hogyan csináljuk."
Hallgattam a szavaira. Olyan nagyon próbáltam, hogy még addig is elmentem, hogy átmentem az úton, hogy elkerüljem a chimpira-kat, a tivoli punkokat, akik az állomások körül ôgyelegtek. A béketurésem felmagasztalt engem. Egyaránt éreztem könyörtelenséget és jámborságot. A szívem mélyén azonban akartam egy teljesen jogos lehetôséget, amivel ártatlanokat menthettem volna meg a bunösöket elpusztítva.
Ez az! Mondtam magamnak a lábaimra érkezve. Emberek vannak veszélyben, és ha nem csinálok gyorsan valamit, valószínuleg megsérülnek.
Látva hogy felállok, a részeg felismerte a lehetôséget, hogy valakire összpontosíthassa a dühét. "Aha!" Ordított. "Egy idegen! Szükséged van egy leckére a japán modorban!"
Könnyedén megragadtam az ingázó szíjat a fejem fölött és undorodó, elutasító pillantást lövelltem rá lassan. Úgy terveztem, hogy szétszedem ezt a pulykát, de neki kellett megtennie az elsô lépést. Ôrülten akartam ôt, ezért csücsörítettem, és küldtem egy pimasz csókot feléje.
"Rendben!" Kiabált. "Megkapod a leckét." Összeszedte magát, hogy nekem rohanjon.
Egy másodperc töredékével azelôtt, hogy megmozdulhatott volna, valaki elkiáltotta magát "Hé!" Fülsértô volt. Emlékszem furcsán vidám, lendületes hangzására -- mintha mondjuk te és egy barátod kerestetek volna valamit, és a barátod hirtelen ráakad. "Hé!"
Balra fordultam; a részeg jobbra pördült. Mindketten egy kis öreg japánra meredtünk. Javában a hetvenes éveiben kellett lennie ennek az apró úriembernek, aki ott ült makulátlanul a kimonojában. Nem vett tudomást rólam, de a munkásra örömtôl sugározva ragyogott, mintha neki volna a legfontosabb, legjobban várt megosztanivaló titka.
"Gyere ide," mondta az öregember könnyu anyanyelven, a részegnek intve. "Gyere ide, és beszélgessünk." Integetett a kezével könnyedén.
A hatalmas ember követte, mintha madzagon húznák. Lerakta a lábát harciasan az öregúr elé, és ráüvöltött a zakatoló kerekek fölött, "Mi a fenének kéne beszélgetnem veled?" A részeg visszafordította a fejét rám. Ha a könyöke csak egy millimétert is mozdult volna, visszavágom a zoknijába.
Az öregember folytatta sugárzását a munkás felé.
"Mit ittál?" kérdezte érdeklôdéstôl ragyogó szemekkel. "Szakét ittam," üvöltötte a munkás vissza, "de mi közöd hozzá?" Darabka köpet fröccsent az öregemberre.
"Ok, ez csodálatos," mondta az öreg, "egészen csodálatos! Tudod, én is szeretem a szakét. Minden este, én és a feleségem (tudod ô most 76), felmelegítünk egy kis üveg szakét, kivisszük a kertbe, és leülünk egy régi falócára. Figyeljük, ahogy a Nap lemegy, és nézzük hogy hogyan van a datolyaszilvafánk. A dédapám ültette azt a fát, és aggódunk, vajon felépül-e a múlt téli jégviharokból. A fánk jobban javul, mint ahogy vártam, különösen ha figyelembe vesszük a talaj gyenge minôségét. Jólesô érzés figyelni amikor fogjuk a szakénkat és kimegyünk élvezni az estét -- még ha esik is az esô!" Csillogó szemekkel felnézett a munkásra.
Ahogy nagy nehezen próbálta követni az öregember társalgását, a részeg arca elkezdett meglágyulni. Az öklei lassan kiengedtek. "Igen," mondta. "Én is szeretem a datolyaszilvákat..." A hangja elhalkult.
"Igen," mondta az öreg, mosolyogva, "és biztos vagyok benne, hogy gyönyöru feleséged van."
"Nem," válaszolt a munkás. "A feleségem meghalt." Nagyon finoman, a szerelvény mozgásával himbálózva, a hatalmas ember elkezdett zokogni. "Nincs feleségem, nincs otthonom, nincs munkám. Annyira szégyellem magam." Könnycseppek gördültek le az arcán; a kétségbeesés görcsei hullámzottak végig a testén.
Most az én köröm jött. Ott állva a jól kisikált fiatalkori ártatlanságomban, a csináljuk-ezt-a-világot-biztonságossá-a-demokráciának igazságosságomban, hirtelen piszkosabbnak éreztem magam nála.
Aztán a vonat megérkezett a megállómhoz. Amint az ajtó kinyílt, hallottam ahogy az öreg ember együttérzôen kotyog. "Én, én," mondta, "ez nehéz, kellemetlen helyzet valóban. Ülj le ide, és meséld el nekem."
Visszafordítottam a fejem még egy utolsó pillantásra. A munkás elterpeszkedett az ülésen, a feje az öregember ölében. Az öregember finoman simogatta a piszkos, gubancos hajat.
Ahogy a vonat elment leültem egy padra. Amit izmok segítségével akartam véghezvinni, megtették kedves szavakkal. Éppen most láttam az aikido valódi küzdelemben való kipróbálását, és ennek a lényege a szeretet volt. Egy teljesen másfajta hozzáállással kell gyakorolnom ezt a muvészetet. Sok idônek kell eltelnie ahhoz, hogy konfliktus-megoldásról tudjak beszélni.
Terry Dobson
Hungarian Translation: Copyright Š 1997, Péter Matkó.

Könyvek & írások